A 13. században Zentánál már forgalmas rév, átkelőhely jött létre, aminek köszönhetően Zentával szemben, a Tisza bal partján még egy kezdetleges település is kialakult Zyntharew néven, amely az 1241. évi mongol betörés után szűnt meg. A 14. század első fele Zenta újbóli benépesülésének és a település kialakulásának az időszaka volt. 1367-ben már Zenta is a budai káptalan birtoka lett. A káptalan birtokaként fejlődésnek indult, és forgalmas tiszai átkelőhelyként rövidesen Dél-Magyarország egyik jelentős közlekedési és kereskedelmi gócpontjává vált.

Az 1470-es évek elején a város vámszedési viszályba került Szeged városával, amely végül fegyveres konfliktusba torkollt. A viszályt lezáró 1475. évi megegyezésben Zentát már mezővárosként említette az okirat. A 15. század végén Zenta mezővárosnak bizonyára temploma és hetipiaca is volt, illetve a városiasodás néhány jelével is rendelkezett már (az 1494-ben a Ferenc-rendi szerzetesek közadakozásból kolostort építettek). A budai káptalan befolyása a királyra és az ország politikájának alakulására mindig is jelentős volt, s ennek a befolyásának volt tulajdonítható, hogy a 16. század elején legjelentősebb dél-magyarországi településük és birtokuk, Zenta városa kiváltságos városi státuszt kapott.

II. Ulászló, Cseh- és Magyarország királya 1506. február 1-jén Zenta városának kiváltságlevelet adományozott, amelyben megadta mindazon kiváltságokat, amelyekkel Szeged városa is rendelkezett. Fontos eleme volt a kiváltságoknak a pecséthasználat joga, amelyet az oklevél pontosan meghatározott. A pecsétet a város minden kiadmányán alkalmazhatta, és a szabad királyi városok kivételes jogaként vörös viaszt használhatott. A címeres pecsétben a búzakalász és a kecsege a különösen fejlett mezőgazdaságról és halászatról tanúskodott, a két keresztben fekvő kulcs pedig a budai káptalan templomának névadóját, illetve Zenta város védőszentjét, Szent Pétert szimbolizálta (ma is ez a város címere). E kiváltságlevél fontos állomása volt Zenta történetének, mivel ennek birtokában sok mesterember és kereskedő települt le a kedvezményeket nyújtó városban, fellendítve annak gazdasági életét. A város fejlődésében a Dózsa-féle parasztlázadás okozta az első megtorpanást, majd a mohácsi tragédia végleg megpecsételte a település sorsát. A visszavonuló török hadak 1526 szeptemberének végén a várost lerombolták, lakóit megölték vagy elhurcolták. A másfél évszázados török uralom mélyreható gazdasági és népességi változásokat okozott ezen a vidéken. Az állandósult török dúlások miatt a lakosság száma annyira megcsappant, hogy Zenta környékén több – a Mohács előtti korban kialakult – népes falu eltűnt a hódoltság alatt.

A XVI. század vége felé szerb betelepülők szivárogtak be a török katonaság nyomában a gyéren lakott településre, akik egy része kereskedett, zsoldos katonának állt be, de többségük nomád állattartással (pásztorkodással) foglalkozott. A XVII. század első évtizedében 6-700 lelket számlált a község.

1683-ban megkezdődött a török és német birodalom között a hosszan elnyúló végtusa. Buda 1686. évi szeptemberi visszafoglalása után a keresztény hadak dél felé nyomultak, és Szegedet ostromolták. Annak hírére, hogy Péterváradról török felmentő sereg közeledett, az ostromlók egy része dél felé indult, és 1686. októberének közepén a Zentához közeli Oromparton ütköztek meg a törökökkel, ahol legyőzték őket. Ennek hírére a törökök feladták Szegedet, és elvonultak. Az Orompartnál vívott ütközet az első zentai csata néven vonult be a történelembe, és ezzel a győzelemmel szabadul fel Szeged, Szabadka, Magyarkanizsa stb. is a másfél évszázados török uralom alól.

Az 1697-ben indított török hadjáratnak az volt a célja, hogy a korábban elvesztett területeket visszaszerezzék. A császári katonaság Savoyai Eugén herceg parancsnoksága alatt Újvidék környékén gyülekezett, majd a Tisza jobb partján követte az észak felé vonuló török sereget. A törökök szeptember 10-én érkeztek Zentához, majd hajóhidat építettek a Tiszán, amelyen másnap délben megkezdték az átkelést. Savoyai – kihasználva a török seregnek az átkelés miatt meggyengült harcképességét – támadást indított a hídfő és a hajóhíd ellen, majd alig két óra alatt súlyos vereséget mért a török erőkre. A Savoyai által vezetett egyesült hadak zentai győzelme 1697. szeptember 11-én világtörténelmi jelentőségű volt, ugyanis ezzel a győzelemmel szabadult fel majdnem az egész Magyarország a török hódítás alól. E csata következménye volt az 1699-ben megkötött karlócai béke, amellyel lezárult a törökök közép-európai térhódítása (csak a Bánság maradt még török kézen). A bécsi udvar 1702-ben megszervezte a Tiszai határőrvidéket, a zentai sáncokba pedig szerb határőröket telepítettek.

A település fellendítésére 1715-ben III. Károly osztrák császár harmincadhivatalt létesített a községben, de a vámszedés alig jövedelmezett. I751-ben Mária Terézia kiváltságos koronakerületté változtatta a Tisza mentét (Tiszai korona-kerület), gazdasági kedvezményekben részesítve az itt élőket és az ide települőket. A szabad korona-kerület kedvezőbb fejlődési feltételeket biztosított, mint az ország területén visszaállított feudális rendszer.

A kedvezmények ellenére a szerb határőrök és családjaik tömegesen települtek ki Oroszországba és a Temesi bánságba. Az 1750-es évek elején megkezdődött a vidék újbóli betelepítése a Duna-Tisza közéről, illetve az északabbra fekvő megyékből. A letelepülők felépítették otthonaikat, földet műveltek, gazdálkodtak. A kezdeti fejlődést egy időre hátráltatta az 1769-ben a várost majdnem teljesen elpusztító tűzvész, de kamarai segítséggel a település nemsokára újjáépült.

A 18. század utolsó évtizedében Zenta látványos fejlődésnek indult. Vízi- és szárazmalmokat létesítettek, az utak mentén eperfasorokat telepítettek, epreskerteket hoztak létre, fellendült a selyemhernyó-tenyésztés és a kézműipar, a céhrendszer virágkorát élte, a lakosság egyre inkább vagyonosodott. A városhoz tartozó 64 ezer hold kiterjedésű határban tízezrével legeltek a szarvasmarhák, a lovas, a juhok és a sertések. A lakosság száma az 1800-as évek elején kb. 7000 fő volt. 1832-ben olvasókaszinó, majd 1833-ban kórház létesült – Bács megyében elsőként.

1849. februárjában több ezer ember esett áldozatul a Zentán történt megtorlásoknak. A város nagy része a tűz és a pusztítások miatt súlyos anyagi károkat szenvedett. A szabadságharc bukása utáni abszolutizmus és az utána következő provizórium korszakában nem történtek mélyreható változások sem a társadalmi, sem a gazdasági életben. Az 1867. évi kiegyezés után azonban végre megindult a fejlődés. Középületeket emeltek, iskolákat, óvodákat létesítettek, és 1873-ban felépült az első fahíd is a Tiszán. Az 1880-as években megkezdték működésüket az első nagyobb üzemek, a nagy kapacitású hengermalom és a téglagyár. 1889-ban megépült a Szabadka–Horgos–Zenta–Óbecse, illetve a Szabadka–Orom–Zenta vasútvonal, így a város bekapcsolódott az országos hálózatba és a gazdasági vérkeringésbe is.

1895-ben a városban bevezették a villanyvilágítást, és járdákat aszfaltoztak. A század utolsó évtizedében a városnak volt már algimnáziuma, polgári leányiskolája, elemi és iparos iskolája, mezőgazdasági tanintézete, kórhaza, vasúti és gőzhajóállomása, posta- és távíróhivatala. 1899-ben városi telefonhálózat létesült. Mindezek mellett fejlett kereskedelmi hálózattal és gabonaközponttal rendelkezett, négy pénzintézet, két nyomda, két helyi újság, számos művelődési és egyéb egyesület állt a lakosság társadalmi igényeinek szolgálatában.

A fejlődés a századfordulót követő évtizedekben sem állt meg. 1907-ban megépült a páratlanul szép, vadgesztenyesorral szegélyezett rakpart, majd a tiszai vashíd is. Egy évvel később országos tekintetben is egyedülálló munkástelep épült a városban azért, hogy enyhítsen a lakásgondokon.

1911-ben leégett a Városháza és a közelében levő nagytemplom. A város új, monumentális Városházát építtetett, ugyanakkor több jelentős, művészi stílusú épülettel gazdagodott a szűkebb városközpont. Az első világháború után Zenta már az új délszláv államhoz tartozott. Az impériumváltás következményeként a gazdasági fejlődése megtorpant. A földek kisajátítása és a földreform következtében pedig a város elveszítette korábbi gazdagságát.

A második világháború alatt a város számos polgára esett áldozatául az egymást váltó politikai rendszerek megtorlásainak. A háború utáni újjáépítés éveiben a községet elkerülték a nagy gazdasági beruházások. A lakosság zöme mezőgazdasági termeléssel foglalkozott, változás csak az ötvenes évek elmúltával állt be. Az 1960-as évek elején megépült az új tiszai híd, és ekkor épült fel a cukorgyár is. Később kiépült a várostól délre fekvő ipari zóna és a kikötő, amit sajnos a zentai csata színhelyére telepítettek.

A város gazdasági életében ma is a mezőgazdasági feldolgozóipar a legmeghatározóbb ágazat. A hetvenes évek második felében a város déli részén fekvő tiszai árteret feltöltötték, és több száz család befogadására alkalmas lakótelepet létesítettek rajta. A városközpont közelében, a Tisza-parton kiépített rakpart hangulatos vadgesztenyesorával közkedvelt sétánnyá vált. A Tisza bal partján, a várossal szemben homokos, strandolásra is alkalmas partszakasz található. A folyó kiválóan alkalmas a sporthorgászatra, erdős partrésze pedig kirándulásokra és táborozásokra is. Az 1866-ban létesített, a várostól északra fekvő, 34 holdnyi területen elhelyezkedő Népkertet már akkor is rekreációs célokra szánták, ma itt labdarúgó-stadion, atlétikapálya, tekepálya, kosárlabdapálya, játszótér is található, sőt, uszodák és teniszpályák is vannak.

A Népkerttől északra és északnyugatra szinte már utcákká rendeződött hétvégi házak és gyümölcsösök találhatók az ún. Kisrét és a Pána területén, a város déli részén elterülő ipari zónán túl pedig a Tisza partján a Mákos szőlőültetvényei és gyümölcsösei nyúlnak el a folyó mentén, egészen a bátkai kompig.

Felsőhegy rövid története

A település Észak-Bácskában, a Tisza jobb partján, a folyótól 5 km-re a telecskai dombok keleti nyúlványainak löszplatóján fekszik.

Közigazgatásilag a zentai önkormányzathoz tartozik, amely magában foglalja a következőket (a 2002-ben végzett népszámlálás adatai szerint):

• Zenta városa, a közigazgatási központ: 21.152
• Felsőhegy: 1.926
• Bogaras: 722
• Tornyos: 1.781
• Kevi: 890 lakossal.

A település kialakulása

A település kialakulására vonatkozó első megbízható adat 1783-ból származik. Egy katonai térkép a falu mostani helyén „szőlőskerteket” jelöl.

Egyházi adatok szerint a településnek – akkor még Szőlőhegy megnevezéssel – 1808-ban már kápolnája is volt, amit Szent Orbán tiszteletére emeltek.

1856-ban birtokfelmérés keretében elkészült a falu kataszteri térképe, ahol már kirajzolódott a település mai szerkezeti felépítése. Az észak–dél irányban húzódó mintegy 2 kilométernyi hosszúságú utca mentén házsorok, házcsoportok jelentek meg, Felsőhegy elnevezéssel.

A település elnevezése egészen biztosan a földrajzi konfiguráció és a szőlőművelés kötődéséből alakult ki.(Tisza-parti szőlők-Alsóhegy, löszháti szőlők-Felsőhegy.)

A település életében mindig fontos szerepet játszottak a határában levő tanyacsoportok, tanyák, főleg a falutól főleg délre és nyugatra.

A település őslakossága és mai népessége

1751-ben a török veszély megszűntével a zentai, főleg szerbekből álló határőrség jelentős része kitelepült a vidékről. Másik része a Felsőhegy határában kapott földeken tanyát épített, és letelepedett.

A lakosság egy része kimerészkedett a palánkok mögül, és a szőlőskertekbe települt. A török pusztítások és a határőrség kitelepülése megtizedelte a lakosságot. A népességet 1750 és 1760 között betelepítéssel pótolták, jászsági és nagykunsági magyarokat, illetve Nyitra Megyei szlovákokat telepítve a térségbe. Ezt bizonyítják a fennmaradt családnevek is.

A második betelepülési hullám 1800 körül történt meg, amikor a betelepülők elsősorban a Szeged–Dorozsma térségből érkeztek.

A település népességéről 1908-tól vannak biztos adataink, de bizonyos adatok szerint 1855-ben 700 lakosa volt, 1890-ben pedig a településen 246 ház volt található.

• 1908-ban: 400 ház 2154 lakos
• 1948-ban: 2000 lakos
• 1953-ban: 2240 lakos
• 1961-ben: 1812 lakos
• 1971-ben: 1784 lakos
• 1981-ben: 2536 lakos
• 1991-ben: 840 háztartás 2165 lakos
• 2002-ben: 745 háztartás 1926 lakos

Az 1908 és 1991-es közötti időszakban megvalósuló jelentős létszámingadozás a településhatár adminisztratív módosításának az eredménye. Az 1991-es és a 2002-es népszámlálási adatok azonban valós lélekszámcsökkenést tükröznek. A népesség csökkenésére folyamatos negatív hatást gyakorolt a városba való költözés, de az utolsó évtizedben a háborús állapotok miatt igen jelentős volt a külföldre, főleg Magyarországra települt fiatalok aránya is.
A szűkebb település lélekszámát mintegy 1500 magát magyaroknak valló személy alkotja. A településhez tartozó tanyacsoportok – Orompart, Adahatár, Gombos falu és a tanyák – népessége kb. 400 fő, aminek 10%-a őslakos szerb.

A település megerősödése

A szőlőkbe települt lakosság az 1800-as években igyekezett mind jobban megszervezni közösségi életét. Tót Péter írása szerint a „zugtanítók” már 1810-ben betűvetésre oktatták a falusi és tanyasi gyerekeket a téli időszakban. 1855-ben a felsőhegyiek kérvényezték az iskolaépítést, de erről többszöri kérvényezés után csak 1869-ben született döntés.

1870. január 1-jén ideiglenesen megkezdődött a hivatalos tanítás Eszes András házában, 65 tanulóval. Az első kinevezett tanító Nemcsók János volt, aki hosszú ideig oktatta a felsőhegyi diákokat.

1888-ban Isten akaratából sikerült megvalósítani régi álmukat, az új templom építését, amelyet Szent József tiszteletére 1890-ben szenteltek fel. Az első kinevezett plébános Cziráki Zsigmond tiszteletes volt, akinek jelentős érdemei voltak a falu felemelkedésében: könyvtárat, olvasókört, katolikus ifjúsági egyletet és egyebeket létesített.

1894-ben Zenta város közgyűlése határozatot hozott óvoda építéséről. Nincs pontos adat a működés megkezdéséről, de az biztos, hogy 1910-ben Viszmeg Rózsa okleveles óvónő nevelte a legkisebbeket, akárcsak az, hogy 1918-ban Kocsis Júlia óvónő 101 gyerekkel foglalkozott – népszerűségét bizonyítja, hogy emlékét még ma is őrzi a szájhagyomány.
1899-ben megalakult a Gazdakör.
1900-ban megszervezték az önkéntes tűzoltóságot.
1903-ban orvosi rendelő nyílt heti háromszori rendeléssel.
1910-ben postahivatal nyílt.

Az I. világháború kezdete törést jelentett a falu fejlődésében, amely az 1950-es évekig tartott.
1948-ban újra állandó postahivatal létesült a faluban.
1950-ben fejeződött be a Szövetkezeti Otthon építése, amely épület a falu kultúrházául is szolgált.
1953-ban kialakult a központi park, és ugyanebben az évben befejeződött az új iskolaépület építése.

1961/62-ben bevezették a villanyt Felsőhegyen.
1964-ben megkezdődött a vízvezeték-hálózat kiépítése, és betonjárdák épültek.
1972-ben megépült a tornaterem és az új óvoda.
1974-ben felépült az egészségház.
1977-ben elkészült a mintegy 2 km hosszúságú szilárd burkolatú bekötőút.

Ebben az időszakban lendületesen fejlődött a társadalmi aktivitás, a sport és a kultúra is.

A ’80-as évektől egy megtorpanás után visszafejlődés volt érezhető, ami a ’90-es években még inkább éreztetette hatását. A középületek állapota megromlott, az iskolát és az óvodát Zentához csatolták, a falunak nem volt állandó plébánosa. A folyamatosságot a társadalmi és a kulturális tevékenység terén két civil szervezet, a felsőhegyi Olvasókör és a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület igyekezett biztosítani.

A település gazdasága

A határőrség megszűnésével a Zenta szélesebb határában lévő, megművelésre alkalmas földterületeket a főleg szerb határőrök, illetve a város kedvezményezett polgárai kapták meg, akik földjeiken tanyákat, kisebb-nagyobb gazdasági udvarokat alakítottak ki. Innen származik a tanyavilágban az aránylag nagyszámú szerb nemzetiségű középbirtokos.

A szűkebb falu lakossága valószínűleg a szőlőt művelő munkásokból alakult ki. Erről árulkodnak a falu szűk, kacskaringós utcái és a szegényes házai is. A falu lakóinak foglalkozásáról az 1800-as évek végéig nincsenek megbízható adataink. A falu öregei fejlett legeltető állattartásról tudnak meséket, az viszont már biztos, hogy a századfordulón a település zömét a földnélküli zsellérek, kisebb részét pedig a néhány holdnyi területtel rendelkező kisgazdák képezték. A nincstelenek a környező gazdáknál éves béresként, részaratóként vagy napszámosként keresték meg kenyerüket.

A megélhetést jelentő földterület hiánya és a munkanélküliség a szőlő kipusztulása után más munkaigényes mezőgazdasági termelés irányába terelte a lakosság érdeklődését. Így már a századfordulón próbálkoztak konyhakertészettel, később pedig dohány termesztésével is.

A falut körülvevő legelők, amiket közösségi jelleggel használt a lakosság, egészen az 1950-es évekig, lehetővé tették az állattartást. A szegényebb családok is arra törekedtek, hogy legalább egy fejőstehenet beszerezzenek annak érdekében, hogy legyen biztos támaszuk a család élelmezésében. Így alakult ki Felsőhegyen a térségben az egyik legnagyobbnak számító állatállomány.

Az 1900-as évek elején kezdtek kialakulni a lakosságot kiszolgáló iparos műhelyek. A két világháború között Felsőhegyen: 5 kovácsműhely, 3 bognárműhely, több kereskedő és vendéglátós, szíjgyártó, szabó, cipész, borbély tevékenykedett. Ugyanebben az időben már két téglagyár, két gőzmalom és egy kis tejüzem is működött a faluban.

A második világháború befejeztével lényeges változások történtek:

• a Délvidéket visszacsatolták Jugoszláviához
• megkezdődött a kommunista tervgazdálkodás
• a tanyasi gazdák földjeit államosították
• a nincsteleneknek földet osztottak
• a malmokat leszerelték, és más vidékre telepítették
• később a téglagyárakat is bezárták
• a kereskedéseket államosították
• a kisebb gazdákat szövetkezetekbe kényszerítették

Az addigi társadalmi rend felborult, az új pedig még nem alakult ki, ezért ezt az időszakot a mezőgazdasági termelésben nagy visszaesés jellemezte. Az üzemek – malmok, téglagyárak – bezártak, az iparosok kiöregedtek, a fiatalabbak nem folytatták a szakmát, inkább gyári munkásnak álltak. A szövetkezetek azonban nem voltak hosszú életűek. Más szerveződési formákkal próbálták fellendíteni a mezőgazdasági termelést, amelyeknek keretein belül lehetőség nyílt a magángazdaságok újraélesztésére is.

A falusiak éltek a lehetőséggel. Ha nehéz körülmények között is tevékenykedtek, a maguk urai voltak. A falu gazdasági életében bekövetkezett pangás azonban sokáig eltartott – tovább, mint a környező falvakban. Ennek alapvető oka a legszükségesebb infrastruktúrának a hiánya volt. Középületek épültek ugyan, de szilárd utak és villanyáram hiányában a helyzet kilátástalan volt.

Áttörés csak 1961-ben, a villanyáram bevezetése után következett be. Rohamosan javultak az életfeltételek a faluban, elkezdődött a mezőgazdasági termelés gépesítése, elterjedt és megerősödött az öntözéses zöldségtermesztés, majd később a gabonatermesztés is. Mindez a parasztgazdaságok megerősödését és gazdasági fellendülését eredményezte. A fejlődéshez hozzájárult az ország politikai helyzetének alakulására is, ugyanis egyre inkább csökken a kommunizmus szorítása, amivel párhuzamosan egyre inkább érezhetővé vált a Nyugat felé való orientálódás.

Az 1970-es években kedvező kölcsönöket folyósítottak, főként a magánszektorban megvalósuló beruházásokhoz. Az 1980-as évek végéig általános gazdasági fellendülés volt érezhető. Magántőkével kisiparos műhelyek nyíltak, számos magánkereskedő és más iparos kezdett egyre jelentősebb tevékenységet folytatni. Újra üzemelni kezdett a malom, megalakult egy magánszövetkezet is. Tovább fejlődött a konyhakertészet a modern fóliaházakban, elterjedt az ipari növények termesztése, a termelést gépesítették, mind jobban kezdett elterjedni az öntözéses termelési forma is.

A ’80-as végén és a ’90-es évek elején a Milosević-rendszer megerősödése ismét véget vetett a fejlődésnek. A lakosság elsősorban felhalmozott tartalékainak köszönhetően vészelte át a nehéz időszakot.

A romba dőlt gazdaság 2002-ben még csak éledezik, de nagy igyekezettel lemondások árán is igyekszik biztosítani az alapokat a szebb világ kialakítására.

Borsos György
Felsőhegy, 2002

Tornyos története

A középkorban Tornyos virágzó településként létezett a Csík-ér völgyének Csantavértől délre eső részén. A török hódoltság idején elpusztult, majd a 18. század közepétől a zentai tanyavilág részeként újra benépesült, magyarokkal.

Tornyos neve 1479-ben tűnt fel először az iratokban, amikor az óbudai káptalan Konya Demeter özvegyétől, Ágotától megszerezte Tornyost is. Az 1521-22. évi dézsmalajstromban is említették Tornyos nevét. 30 adófizető családot tartottak nyilván. 1580-ban a török adókönyvek (defterek) szerint 26, 1590-ben pedig 33 háza adózott. Ekkor a szabadkai adókerülethez (náhijéhez) tartozott. Gombkötő János és társai 1650-ban a nádortól Tornyos-puszta néven kapták ajándékul. A puszta megjelölés azt jelenti, hogy erre az időre már Tornyos lakott településként megsemmisült. A területet még a 19. század végén is Tornyospusztának nevezték, habár ebben az időszakban már Tornyos tanyai gócpontként létezett.

A mohácsi vész után 1542-ig vidékünk egész területe behódolt a törököknek. A túlélőknek csupán töredéke maradt vidékünkön. A még itt megmaradt lakosság mind a törököknek, mind a magyaroknak adózott. Ezért ezt a vidéket „kétfelé adózó” területnek nevezték.

A kalocsai érsekségnek a török korszakból több dézsmalajstroma maradt fenn. Az 1543-as évi dézsmalajstromban Tornyos 16 forint megterheléssel szerepelt, míg Csantavér 12 forinttal, Szabadka viszont 50 forintot fizetett.

A török uralomnak a világtörténelemben is feljegyzett zentai csata vetett véget 1697-ben. A csatát követő karlócai békében a határt közvetlenül Zenta mellett, a Tisza vonalán húzták meg. A határ biztosítására katonai határőrvidéket szerveztek, amit jórészt szerb katonákkal telepítettek be.

A tiszai határőrvidék felszámolása után, 1751-ben a magyar nemesi rangot nyert határőrtisztek (granicsárok) Tornyos-puszta szélein kaptak kúriákat. A határőrvidék átszervezésekor a privilégiumaikat féltő szerbek tömegesen vándoroltak el Zentáról és környékéről is. Helyükre nagy számban érkeznek magyarok és szlovákok az észak megyékből. Kisebb számban jöttek németek, zsidók, szerbek, bolgárok, zaporozsjei kozákok és cigányok is.

A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a tömeges betelepülésre 1751 és 1755 körül került sor. Az, hogy a Tiszai járásról 1753-ban készített név szerinti lakosság-összeírásban még nem szerepeltek magyarok, a kezdeti évek adómentességével magyarázható, az összeírás ugyanis csak az adózókkal foglalkozott.

Kellő számú megbízható forrás híján maga az újratelepülés folyamata sem rekonstruálható megnyugtató módon. Az egyik mielőbb letisztázandó, megkerülhetetlen kérdés a határhasználat. A 18. századi források által felsorolt helynevek egy része nyilvánvalóan a török hódoltság alatt elpusztult települések emlékét őrizte. Zenta a tiszai határőrvidék létrehozásakor a letűnt apró falvak területét vette birtokba.

A szabad foglalás lehetősége, valamint a lakosok számának növekedése fokozatosan hatott ki arra, hogy a zentai határ egyre nagyobb részét hasznosítsák. Az akkori szokás szerint mindenki annyit foglalt, amennyit meg tudott művelni. Ez a körülmény a kúrialisták mellett elsősorban az állatállománnyal érkező telepesek esélyeit növelte, sőt, a kezdeti 3 évi adómentességet is ők tudták a legjobban kihasználni. Egyelőre igen kevés közvetlen adat áll rendelkezésünkre arra vonatkozóan, hogy a zentai határban a szállások a 18. és 19. század fordulóján mennyiben voltak állatteleltető és mennyiben szántóföldi tanyák.

A II. József-féle 1783. évi katonai felvétel térképlapjain a szállások (épületek négyszögei és kutak) sűrű láncolata tárul elénk a tornyosi Nagyvölgy két oldalán. A szállásföldek a tornyosi Nagyvölgy, vagyis a Csík-ér mindkét oldalára kiterjedve, nagyjából téglalap alakú tömböt alkottak. Ezeket a szállásföldeket teljesen körülfogták a legelők. Tőlük nyugatra terült el Zenta külsőjárása, keletre pedig a középjárás.

Zenta határhasználatában fordulópontot jelentett az 1882. évi járásosztás, a város tulajdonában álló közlegelők felosztása. A régi jogokra hivatkozva a birtokosok fel akarták osztani egymás között a közföldeket, míg a birtok nélküli értelmiségiek és az állattenyésztők próbáltak küzdeni ezen törekvések ellen. A földosztók győztek, felosztották a városi földek jelentős részét. Ez volt a hírhedt „járásosztás”, ugyanis akinek volt földje, az minden 3 lánc után kapott egy negyediket. A föld nélküliek pedig nem kaptak semmit a közlegelőkből.

A járásosztás után Tornyos és környéke nagy változáson ment át. A gazdálkodás addig a külterjes állattenyésztésre épült, ezt követően pedig fellendült a szántóföldi növénytermesztés, aminek következtében megszaporodott a szállások száma.

Fejlődni leginkább a múlt század vége felé kezdett a település. A 19. század végén határozták el a tornyosiak azt, hogy templomépítésre vállalkoznak, amit 1901-ben már fel is szenteltek. 6 évvel később már postát is kapott a falu. 1898-ban Jung János tanító szervezésével megalakul a Zenta-Tornyosi Keresztény Fogyasztási Szövetkezet, korlátolt felelősséggel. A vállalat székhelye Zenta-Tornyospuszta, tárgya pedig árucikkek előnyös beszerzése és háziipari cikkek eladása volt. Ez a szövetkezet a két világháborút átvészelve 1947-ig működött.

1913-ban megalakították Bács-Bodrog vármegye Gazdasági Egyesület Tornyospusztai Gazdakörét. Villanyáramot 1952-ben kapott a falu, vízvezetéket pedig 1966-67-ben.

Tornyosnak a 2002. évi népszámlálási adatok szerint 1766 lakosa van, ebből 1452 magyar, 256 roma és 23 szerb, illetve kisebb számban egyéb nemzetiségűek. A falu egészségügyi ellátását a zentai dr.Gerő István Egészségügyi Központ látja el, aminek keretében Tornyoson külső orvosi szolgálat, valamint hetente háromszor fogorvosi és gyógyszertári szolgálat működik. A 8 osztályos általános iskola Tömörkény István néven a zentai Stevan Sremac Általános Iskola szervezeti egysége, míg a Pillangó óvoda a zentai Hófehérke iskoláskor előtti intézményhez tartozik.

Az Ady Endre Művelődési Egyesület népes tagsága biztosítja a helyi művelődési élet folytonosságát, amelynek hozadéka az, hogy 2004-ben Tornyos szervezte meg a Durindó és Gyöngyösbokréta elnevezésű népzenei és néptánc fesztivált, a legkisebb közösségként a fesztiválok történetében, amikor is a lakosság számarányához képest kétszer annyi vendéget fogadtak a tornyosiak. Az utcák szilárd burkolatúak, a középületek rendezettek. A falu legnagyobb ünnepe a templombúcsú, amit minden év október második vasárnapján tartanak, ekkor egy napra az elvándorolt tornyosiak is visszatérnek a faluba.

Fehér Lajos