Másfél héttel ezelőtt a zentai községben pártközi küzdelmek színterévé váltak a helyi közösségek: mint a „nagy választások” alkalmával, úgy terjedtek a színes szórólapok, zajlottak (valamivel korábban) a jelölések. Persze, kellett adni a csomagolásra: ezúttal nem pártok jelöltjei szerepeltek a listákon, hanem olyan személyek, akiket egyik vagy másik párt „csak” támogatott. Mégis elsősorban pártkatonák, bár igaz, olyanok is akadtak, akik kívülállók, mégis szükségét érezték, hogy valamelyik politikai szervezet mögéjük álljon. Hogy ezért futottak-e be közülük többen, vagy függetlenként is sikert értek volna el, nehéz megállapítani.
A helyi közösségi választások alkalmával megnyilvánult pártoskodás miatt senki nem fejezte ki nemtetszését (legfeljebb a fentebbi írásban), bár az egyik alkotmánybírósági vélemény szerint – annak ellenére, hogy a helyi közösségek területileg behatárolhatók – a politikai pártok szerepvállalása a helyi közösségi választásokban ellenkezne azokkal az elvekkel, amelyek a helyi közösségek lényegét adják: az a szerepük, hogy párthovatartozástól függetlenül a polgárok érdekeinek megvalósulását szolgálják.
A párt azonban, ugye, még a legkisebb közösségben (olykor a családban is) párt, nem várhatjuk el tehát a tagjaitól, hogy a konkurens politikai szervezetnek akár a sajátjánál alkalmasabb tagját jelölje tanácstagnak, mondván, hogy majd a polgárok a szavazáskor eldöntik, ki a számukra megfelelő. Lehet, hogy a sajtónak sem kellene szerepet vállalnia az ilyen álcázott – és nem teljesen törvényes – pártkampányban, igen ám, de attól még szórólapok által és más formában működik a propaganda gépezete, a sajtó pedig eleget tesz a kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményeinek, ha mindegyik párt álláspontját közreadja. Talán még az az érv is többé-kevésbé méltányolható, hogy a politikai szervezetek a helyi közösségekben, „a nép körében” szeretnék fölmérni ilyen alkalmakkor a támogatottságukat. És mese az, hogy valamelyik párt azért maradt ki a választási „hadjáratból”, mert nem érezte etikusnak vagy törvényesnek a részvételt; a legerősebbek, amelyek eredményre számítottak, sorjában nyilvánosan szerepet is vállaltak.
Mindez mégsem volna nagy baj, ha az új tanácstagok tudatosítanák (ha hagyják nekik), hogy a választással nem véget ért valami, hanem egy négyéves megbízatási időszak kezdődik számukra, amely időszakban az a dolguk, hogy előbbre vigyék közösségüket. Mert bármennyire is szűkösek a lehetőségeik, egy tehetséges, erős vezetőtársaság sokat tehet ezért. Különösen a falvakban – az sem véletlen, hogy a falusi településeken sokkalta többen mentek el szavazni, mint a városban –, ahol az egész falu valóban egy (helyi) közösség. És nemcsak járdaépítés és az utcai világítás karbantartatása vár(na) a vezetőségre, hanem némi közösségi életszervezés is. Eddig ugyanis megtörtént, hogy a tanács energiáját jelentős mértékben fölemésztette (vagy szinte megbénította) a pártalapú torzsalkodás. Ezt kellene hát elkerülni a következő négy évben, bár az indulás korántsem erre utal.
fi
Magyar Szó, 2013. november 7.